Zoli

„Jó felfedezni magamban, hogy vannak érzelmeim, először megijedtem, hogy tudok szeretni. Attól meg még inkább, hogy én is szerethető vagyok.” – Biczó Henriett, Jelen

Zoli, aki felépülő alkoholistaként Baptista Szeretetszolgálat félutas házában élve pályázott hozzánk azért, hogy elvégezhessen egy tetováló tanfolyamot. Zoli évek óta elképesztő energiákat tesz a függőségéből történő felépülésébe és nagyon küzd a hajléktalan létből történő kikerülésért.

Súlyosan traumatizált családban, alkoholista édesanyja mellett felnőve Zoli már egészen kicsi korában felnőtteknek is nehéz terheket cipelt. 11 évesen ivott először alkoholt, verekedett, lógott a suliból, majd a gyámhatóság intézkedése következtében intézetbe került. Fiatal felnőttként hamar megházasodott és gyerekei születtek, de az alkoholfüggőség egyre jobban elhatalmasodott felette. Feleségével elváltak. Zoli a tartásdíj elmaradása miatt börtönbe került, majd hajléktalan lett.

Egy reggel arra eszmélt, hogy hajléktalan ismerőse halva fekszik mellette. Ez az élmény indította el a kifelé vezető úton. Rehabra ment, félutas házba költözött, de az igazán kemény munka csak ekkor kezdődött.

Olvassátok erről Zoli segítőjének, Marton Krisztának a visszaemlékezését:

„Zolinak egy számára ismeretlen helyzetben kellett megkapaszkodnia. Zárkózott, mogorva és dühös maradt. Furcsa módon egy krízis adott lendületet józanodásának. Egy évvel a támogatott lakhatásba költözése után, egy munkahelyi baleset után amputálni kellett a jobb lábát. Az ítélet azonnali és sokkoló volt számára. … a krízishelyzet döntéshelyzetbe kényszerítette, és ő az életet választotta. Felépülésbe kezdett, dacos makacsságát most arra használta, hogy összeszorított szájjal járni tudjon a művégtaggal. Mind mentálisan, mind egészségügyileg erősödni, változni kezdett. Újra megtanult járni, megtanult kapaszkodót találni emberekben, megtanult újra kapcsolódni és hinni abban, hogy nem az alkohol, és nem az utca a megoldás.

Míg újra tanulta az életet, ceruzát és rajztömböt vett magának, mert arra a kérdésre hogy mit szokott csinálni szabadidejében, ezt az egyetlen halvány emléket találta az iváson kívül, hogy gyermekkorában szeretett rajzolni. Elkezdett rajzolni, csak úgy magának, mindenféle szörnyű alakot, koponyát, meg sikolyt, halált és félelmetes fogakat, karmokat, farkasokat, de mindegyik rajzban csúfsága ellenére is volt valami magkapó.  Egy nap az egyik felépülő józanodó társa megkérdezte tőle, ha már ilyen figurákat szeret rajzolni akkor miért nem tetovál? Mert ezek bizony tetoválás mintáknak is beillenének, majd azzal a lendülettel hozott is neki egy használt tetováló gépet.  Ami szerelem lett első látásra, azaz első kipróbálásra.

Pályázott a Van Esélyhez, műbőrt vett magának, festékeket, tűket rendelt, megnézte a létező összes videót a tetoválásról, majd belekezdett és elmerült a tetoválásba. Órákig bele tudott feledkezni egy-egy vonalba, mintába vagy kacskaringó indába. A tetoválás önbecsülést adott neki, jövő képet és reményt.

A felépülés az alkoholizmusából megtanította megnyitni magát mások számára, újra bízni az ember társaiban, és elhinni azt, hogy lehet esendőnek is lenni.

Ma Zoli teljes életet él, igaz, hogy ezt jelenleg még egy támogatott lakhatás keretein belül, de 5 éve józan, van munkahelye, megszerezte tetováló bizonyítványát és házasságot kötött, újra építi kapcsolatát fiaival, tervei és célja lettek.”

Olvassátok a Zolival készült interjúkat:

Örülök, hogy levágták a lábamat, azóta élek – Biczó Henriett, Jelen

Félelmetes volt rájönni, hogy engem lehet így szeretni – Fiala Borcsa, wmn

2026. május