Vau, esélyt! – napi egy önfeledt perc alanyi jogon
Lenke kutya
Követünk
Értetek ugatok – és nektek, drága emberek! Lenke vagyok, bizonyos értelemben és egészségügyi kiskönyvem szerint kutya, jutalomfalat- és labdamániás, de labdából még sosem volt szükségem egyszerre kettőre. Ha kettő kísér (kis segítséggel) napi sétámra, az egyiket előbb-utóbb átadom. Mi lenne, ha ti, drága emberek, akiktől annyi érdekeset és élvezeteset tanultam, most átvennétek tőlem annak belátását, hogy nincs olyan éktelen szükségetek annyi mindenre. Szóval, finoman vakkantom: megköszönném, ha adnátok kicsit abból, amitek van. De most komolyan, ezzel értetek ugatok, azért ugatok, hogy esélyetek legyen adni másoknak. Egyszerűen, mert jobb azzal a tudattal élni – ha valakinek csak egy biciklire, laptopra, jogosítványra, OKJ-s képzésre van szüksége, hogy elindulhasson egy kis eséllyel kecsegtető úton –, akkor ti nem mentek el a segítés lehetősége mellett. Jó érzés nem elmulasztani a pillanatot. Amikor még lehet. Hogy kicsit elfogadhatóbb legyen valakinek az élete. Azt ugatom, hogy a Van Esély teljesíthető célokat tűz maga elé, ezekre könnyű áldozni. Egy varrógép, egy kerti szerszám, támogatás egy iskola elvégzéséhez. Tudom, hogy sokak számára csak egy kutya vagyok, és ti, emberek mindig találtok okot arra, hogy a másikat lecsakozzátok. De most kérem, hogy ennek ellenére segítsetek.
S én mit vállalok ezért? Egy riadt és kusza világban napi egy önfeledt percet. Amit ti, akiktől támogatást kérek, esetleg azért nem engedtek meg magatoknak, mert féltek, hogy közben a feljebbjutás létráján egy alsóbb fokra huppantok. Vagy mástól szorongtok. Pedig az önfeledtség jár nektek is alanyi jogon. S persze azért vállalom önfeledtségem bemutatását (vagy felidézését), hogy pénzt és ezzel reményt gyűjtsek a kevésbé esélyeseknek. Mert nekik is jár a beváltott esély utáni önfeledtség. Apró kutya lévén apró sanszokat gyűjtök. Aztán majd folytassátok.
Fotó: Kluge Kati
