gallery/logo-text-small

Kőszeg Ferenc – Búcsú Lengyel Gabitól

elhangzott 2020. június 23-án

 

Az értesítések egy részét Lengyel Gabi temetéséről én küldtem szét. Miközben az e-mail címeket kerestem a számítógépemben, eszembe villant: vajon megkapják-e a címzettek az értesítést, vagy majd csak egy nappal a búcsúztató után jut el hozzájuk? Elhessentettem a nyomasztó gondolatot: nem, az világ elmúlt, ilyesmitől már nem kell tartanunk. Jól mondom? Nem úgy kellene fogalmaznom inkább: ilyesmitől még nem kell tartanunk. A meghívók a SZETA rendezvényeire, bármikor is adták fel őket, mindig két-három nappal az esemény után érkeztek meg a címzettekhez. Ki kell hagynunk a postát, határozta el Solt Ottilia a SZETA 1980 karácsonyára tervezett jótékony célú képaukciója előtt, hordják szét a meghívókat azok a rokonszenvezők, akiknek kocsijuk van. Én akkor kezdő autós voltam, jól harminc év autózás után sem vezettem, de akkor még gyakorlatom sem volt. Ráadásul a meghívók jelentős részét a Rózsadomb lejtős utcáiba vagy a Százados úti művésztelepre kellett elvinni, fogalmam sem volt, hogy találom meg a címeket. Végül Lengyel Gabi szánt meg, felajánlotta, hogy eljön velem, nézi a térképet.  Ekkor kezdődött a barátságunk.

Solt Ottilia lakásán is akkor voltam először, amikor mint autóst hívott a Komjádi utcába. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert én akkor már 1970 óta szoros kapcsolatban voltam a későbbi ellenzékkel, a marxizmusból éppen kiábránduló egykori marxistákkal. Mégis tíz év kellett hozzá, hogy találkozzam a másik csermellyel, a Kemény-iskola szociológusai kezdeményezte SZETÁ-val, amely ekkor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján talált közös medret végre a Lukács-óvoda csermelyével.  Számomra ennek a folyamatnak a főszereplője Lengyel Gabi volt. 1980 húsvét vasárnapján, Nagy Bálint szokásos kerti összejövetelén lépett oda hozzám (korábban futólag ismertük egymást), hogy nem írnám-e alá a SZETA alapító felhívását. Én éppen akkor vesztettem el a könyvkiadói állásomat, mert aláírtam a tiltakozást Havel és társai bebörtönzése ellen. Lázasan kerestem, hogy tegyek is valamit az akkor még éppen csak formálódó ellenzéki mozgalomban. Ezzel a kereséssel korántsem voltam egyedül. Attól kezdve eljártam a SZETA üléseire, kezdtem megismerni a történeteket a nyomorgó családokról, amelyektől különböző ürügyekkel megtagadják a filléres segélyt, meg módosabb családokról, amelyeknek a falusi tanácselnök nem engedi meg, hogy megvásárolják az üresen álló házat, mert nem akarja, hogy egy cigány család lakjon a falu belterületén. Addigra számos vitában, beszélgetésben vettem részt az egykori lukácsistákkal arról, hogyan szorult háttérbe Marx filozófiájában az emberi szabadság eszméje, és ezek a beszélgetések nagyon is érdekeltek. A szetások között azonban mégis más volt. Itt újra meg újra elragadott a valóságismeretük, felzaklattak a hiteles, dokumentált történetek a hatalmaskodásról meg az emberi kiszolgáltatottságról. Ottilia megismert egy helyzetet, és nyomban átlátta a szavak mögött meglapuló érdekeket, Nagy András száraz iróniával adta elő az ügy szereplőinek szövegeit, Gabi pedig szenvedélyesen átélte a kiszolgáltatottak fájdalmait.  Ő vitt először „terepre”, őt kisérve láttam, hogy a legszegényebbek, a cigányputrik lakói nem a Pestről érkezett idegent látják benne, hanem a barátjukat, akiben megbízhatnak, aki megpróbál segíteni. Ottilától származott a felismerés, hogy a „fent” egyre liberálisabbnak tetsző Kádár-rendszer a szegények közt mutatja meg az igazi, rendőrállami arcát. Egy borsodi faluba mentünk el Gabival, egy fiatal, láthatóan terhes nővel beszélgettünk, aki elmondta, fél, hogy el fog vetélni, mert az előző nap két rendőr megverte. Nem akartam elhinni, amit mondott, megkerestem a védőnőt, hogy nyugtasson meg, ez a történet nem lehet igaz. A védőnő, aki egyébként tisztességesen tette a dolgát, szó szerint így válaszolt: „Hát meglehet, hogy kikapott. Mert nagyon nagyszájú cigány”.

Jó lenne azt gondolni, hogy ez a múlt, hogy a kommunizmus bukásával a rendőrállam, a diszkrimináció is megbukott. De hát tudjuk, hogy nem így van. Az ezredfordulón és az azt követő években Gabi a Miskolcról kiszorított, a városon kívülre kényszerített cigányok életviszonyait vizsgálta. „A város nem tud mit kezdeti a Lyukóval, az ott élő több ezer emberrel” – írta Szilánkos mennyország című, Miskolcról szóló várostörténeti tanulmányában vagy inkább esszéjében, mert nem lehet nem észrevenni, hogy Gabi tudományos tanulmányaiban is remekül, szépirodalmi szinten ír. ”Megpróbálta – folytatódik az írás - kriminalizálni, a helyszínt úgy beállítani, mintha folytonos bűnözés színhelye lenne; arról beszéltek, hogy hajléktalanok, szlovák, ukrán, román bűnözők bujkálnak a bokrai között. Eltolni is próbálta magától, hiszen nemcsak miskol­ciak vannak itt, jönnek a megye más falvaiból is. Megpróbálta etnicizálni, mondván, hogy Lyukó egy hatalmas cigánytelep lett! (…) A Lyukó példájánál – folytatódik Lengyel Gabi írása -  keresve sem lehetne jobbat találni arra, hogy a város felelőseit, vezetőit, gondolkodó embereit szembenézésre kényszerítse a valósággal. A valóságot – ők vagy elődeik – már évtizedek óta lesütött szemmel kerülgetik. Hagyták előbb a Nagy-Miskolc, majd a 350 ezres Miskolc bűvöletébe ringatni magukat. Lelkesedéssel biztatták a várost, amikor felszívta magába a falvak népét, parasztjait, cigányait, hogy most sajnálkozva tűrjék, hogy „a történelem” tehetetlenségre, munkátlanságra, kiszolgáltatottságra kárhoztassa ugyanezeket. És mit műveltek a cigányaikkal, de nemcsak a cigányaikkal, hanem a nem cigány szegényeikkel is?! Egyre kijjebb tolták őket a még éppen élhető világból, egyben megszabták azt a szűk kört, amelyen belül keringhetnek – otthont keresve, de nem találva. De most hibáztak, túltolták őket a képletes és valóságos határon egyaránt.”

Ezt a „nem tud mit kezdeni velük” helyzetet hosszabbítja meg a beláthatatlan jövőbe az iskolai szegregáció. A Miskolc Kassai utcai általános iskola példája ijesztő pontossággal rajzolja elénk, hogyan működnek a szegregáció racionálisnak, törvényesnek látszó módszerei. Az iskola kétnyelvű képzést vezetett be, két párhuzamos osztály közül az egyikben a tantárgyak egy részét angolul oktatják. Az angol tannyelvű osztály a középosztálybeli családok körében népszerű, sokan más körzetekből is idehozzák a gyerekeket. Az angol tannyelvű osztályokba cigányt nem vesznek fel. A jogszabályok tiltják a diszkriminációt. De az angol nyelvoktatás már az óvodában megkezdődik, ezért azonban külön fizetni kell. A cigány óvodások szülei ezt nem vállalják, nemcsak anyagi okokból, hanem mert tudják, hogy az ő gyerekeik úgyse kerülnek be a kéttannyelvű osztályba. A szegregáció a vallásoktatásban is jelen van: a hittan már az óvodában megkezdődik. A cigánygyerekek azonban nem járnak hittanra, a szülők nem kérik a hittanoktatást, az egyház pedig elfogadja a helyzetet: egy gonddal kevesebb. A középosztályhoz tartozók meg a szegények, cigányok és nem cigányok ismeretvilága már az óvodában elkülönül: az oktatási rendszer ahelyett, hogy csökkenteni próbálná a hazulról hozott különbségeket, rögzíti, betonfallal erősíti meg az elkülönítést. Pedig az Amerikában halálos áldozatokat követelő erőszakhullám és a válaszként kialakuló tüntetéshullám, amely már Európába is átcsap, figyelmeztethetne: a szegregáció, a megoldhatatlannak tetsző etnikai konfliktusok, nemcsak a kisebbségeket sújtják, de az egész társadalom biztonságát, létét veszélyeztetik. Sajnos mifelénk, de nemcsak minálunk, hanem akár Amerikában is, van egy sor politikus, egy sor úgynevezett megmondó ember, aki az képzeli, hogy ellentéteket az erőszak fokozásával, az uszítással kell rendezni. Ha a kormány pillanatnyi politikai érdekből feltámaszthatja a népeket örök adósrabszolgaságba döntő zsidó spekuláns náci legendáját, miért ne használná fel választási sikere biztosítására az évszázados félelmet a rabló idegentől, a tolvaj, az emberevő cigánytól?

De újra meg újra akadnak emberek, akik nem akarnak, nem bírnak elszakadni a valóságtól. Akik a józan ész nevében szembe szállnak  az  uszító mítoszokkal. És figyelmeztetik az erőszak szószólóit, hogy elvakult magabiztosságuk egyszer ellenük fordulhat.

Lengyel Gabi a bátrak közé tartozott: mindig a valóságot akarta megismerni, megmutatni, akkor is, ha ördögpofák néztek vissza rá. Már most nagyon hiányzik, és ahogy múlik az idő, egyre inkább hiányozni fog.

 

 

Breitner Péter búcsúbeszéde

elhangzott 2020. június 23-án

 

1994 körül, a Wesley János Főiskola „régi” (Solt Ottilia, később Havas Gábor szakvezetése alatt álló) szociális munkás képzésén találkoztunk. Ő tanár volt, én diák. Később, az idők során aztán Gabi kollégámmá és „anyai” jó barátommá vált. Diákként annyi figyelmet kaptam tőle, mint az addigi iskolai pályafutásomon összesen. Azt hiszem, hogy ezt mások is elmondhatják magukról a tanítványai közül.

Az ezután következő években sok mindent csináltunk együtt: közös terepgyakorlatokat, interjútechnika, utcai szociális munkás képzéseket, kérdőíves és interjús kutatásokat.

Gabi volt a szakdolgozati konzulensem is, aki egyébként – híresen kritikus beállítódása mellett – szemrebbenés nélkül hagyta, hogy közel másfél évre húzzam el a megírását. Ez a kérdés szóba se került részéről. Mert tudta, hogy mindeközben érlelődött az anyag: kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyanis minden pénteken felmentem hozzá és beszámoltam az éppen olvasott mélyinterjúkról. Eközben a kreatív életút-értelmezéshez szükséges mennyiségű fröccsöt ittunk, és estébe, éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk. (A tanterv része volt: elmélyült beszélgetéshez, interjúkészítéshez kifejezetten a laza fröccs alkalmas. A sör álmosít.) Ő ilyenkor hosszan hallgatta, amit szállítottam, néha-néha kérdezett egy fontosat. Értő figyelme rengeteget jelentett nekem!

Ezeken a konzultációkon megerősödve, a 2000-es évek elején indítottam el azt az interjútechnika képzést szociális munkások számára, amelyben aztán az utóbbi években – amíg az egészsége bírta – újra ő is részt vett.

Rész Levente már pontosan és érzékletesen leírta a diákkorunk Gabival kapcsolatos emlékeit, érzéseit, hogyan is élt és él ő a kollektív tudatunkban. Én most, a következőkben egy picit talán a kollektív tudattalanunk irányába is el fogok kalandozni.  

Az e területeken történő ásatások eredményeképpen leginkább ez a cím tolakodik az elkövetkezők elé:

„Mit szólna ehhez Lengyel Gabi?”

Ez a kérdő mondat ugyanis különböző szakmai, társadalmi kérdésekkel, eseményekkel, jelenségekkel kapcsolatban igen gyakran és sok mindenkinek ott van a fejében azok közül, akik vele oktatás, kutatás vagy más közös munka során huzamosabb ideig kapcsolatba kerültek. Ez a mondat olykor el is hangzik, máskor kimondatlanul marad, de – úgy hiszem – legtöbbször mégis úgy hatnak Gabi értékei, elvei, működésmódja, mondatai, hogy nem is vagyunk pontosan tisztában azzal, hogy az ő hatása érvényesül. Mert tudása, a jelenségekhez, emberekhez való hozzáállása, szellemisége belénk épült. Breitner Péterből például egy-egy teamen, interjútechnika órán vagy más szakmai megbeszélésen gyakorta és bizonyítottan Lengyel Gabi szól ki. Vagy még inkább: szétválogathatatlanul összekeveredett a kettő. Belsővé vált. Úgyhogy ez már így is marad.

Lengyel Gabitól sokan és sok mindent tanultunk, ami tovább él bennünk.

 „Ez a továbbélés-duma azért eléggé frázisszerű”– vágná rá Gabi (talán még a végére toldana egy kacskaringósat is, csak úgy a nyomaték kedvéért).

Szóval úgy „lengyelgabisan” nézzünk csak egy kicsit mögé a dolgoknak: pontosan hogyan is, és mi is az, ami tovább él?!

Gabi lénye, gondolatai – és ez az egész hajdanvolt Wesley-iskolára érvényes – nagy területet foglal el a kollektív tudatunkban, de a kollektív tudattalanunkban vélhetően még többet is! Ezek valódi „beépülő programok”, amelyek a személyiség legfontosabb építőkövei közé tartoznak. Az ilyen, emberi, szakmai személyiséget formáló alapvető hatásoknak – Gabi szokásos szófordulatával élve – „vágányállító funkciójuk” van: eldöntik, ki merre megy tovább.  Gabi rendkívül kritikus volt. De aki huzamosabb időt volt együtt vele (és a „huzamost” nem véletlenül emelem ki másodszorra is), rájött, hogy a kritikái, bármilyen szangvinikusak és kendőzetlenek is – nem a személyének szólnak, hanem az adott témában elfoglalt álláspontjának, leírt (vagy diákként pont akár a le nem írt) véleményének. A fő üzenet tehát: A véleményed kritizálása nem azonos a személyed kritizálásával. Ennek a bevételezéséhez azért idő kellett mindnyájunknak. Ez ugyanis szembe ment a (mindenkori) magyarországi közérzülettel, és benne legtöbbünk egyéni tapasztalataival is. Aki azonban megtanulta így felfogni a világot, az egyúttal képessé vált szétválasztani önnön személyiségét mint „mérőeszközt” a körülötte lévő világtól és annak megfigyelt jelenségeitől, azaz a „mérése tárgyától”. Az egyik legnagyobb lehetséges önismereti mérföldkőről van szó, ami nélkül nincs is tovább…  

Hasonlóan fontos dolog, amiben Gabi álláspontja soha nem volt kérdéses: „Nincs két világ, csak egy világ van!”. Nem lehetséges, hogy az életünk különböző alrendszereinek egymástól eltérő és elkülönülő értékei legyenek. Nem lehetséges, hogy délután négy után másképpen gondolkodjunk, mint munkaidőben. Ilyen módon egy másik népbetegség, a skizofrén gondolkodásmód ellen is védőoltást kaptunk. Ez, mint ahogyan 6 éve, Solt Ottilia 70. születésnapja alkalmából tartott rendezvényen is elhangzott, a volt-Wesley-iskola egyik lényege volt, ahol a tanáraink nem hagyták, hogy az iskolai tananyag és a hétköznapi valóság számára külön-külön fiókokat nyissunk a fejünkben. Gabi ennek a keretében a képzés operatív kiegészítéseképpen igen hatékony „önbizalom-csökkentő tréningeket” is tartott szükség szerint. Utána viszont szabad volt az út az építkezéshez.

Mindez egyúttal a skizofrén gondolkodásmód édestestvérének, a totalitárius attitűdnek is gátat szabott: Gabinál – egy esetelemzés alkalmával például – soha senki nem mondhatta, hogy „köszönöm szépen, ezt vagy ezt a tényt nem kérem”. Nem lehetett ízlés szerint kiválogatni a nekünk tetsző, saját sztereotípiáinkat alátámasztó információkat a többi közül. Ennek az eredménye egy másik, vágányállító jelentőségű szemléleti, sőt személyiségfejlődési előrelépés volt, amely nagyjából így szól: A világ nem egyszerűsíthető „jókra” és „rosszakra”. Az ide vezető lélektani tévutakra Gabi minden esetben kellő határozottsággal világított rá. Gyakran használta az „elkenés” szót azokra a helyzetekre, ha valaki, nem akarván szembesülni bizonyos tényekkel, megpróbálta nem tudomásul venni őket.

A segítő, beszélgetésvezetői kapcsolatban helyénvaló szerep optimális felépítéséről is rengeteget lehetett tőle tanulni. Ezek szerint nemcsak az előítéletes attitűd, hanem a „mindenen elömlő szeretet” (ide értendő az interjúalany gondolatvilágában vagy iránta érzett tiszteletben való kritikátlan feloldódás is) sem előre viszi a dolgokat. Sem a megismerési folyamatban, de végképp nem a segítő munkában. (Emellett viszont azt tartotta és tanította, hogy egy interjúalanyt például arra a rendelkezésre álló 1,5-2 órára igenis, hogy szeretni kell, bármit is mondjon, bárhogyan is gondolkodjon. Másképp nem megy dolog. Igaza volt! Igaza van! (Feloldódni a mondanivalójában persze valóban nem szabad. Sőt, egyetérteni sem kell vele feltétlenül.)

Az eddig felsorolt értékek, működésmódok felemelik a megértést a „jó” és „rossz” dichotómiáját meghaladó, differenciáltabb szintre, arra, amire egyébként égető szüksége van mindenkinek, aki a valósággal akar foglalkozni. A szociális munkásnak pedig nincs is más választása (vagy ha mégis, ott már nagy a baj…). Egyebek között, az én megítélésem szerint, ez szemlélet, ezek az értékek teszik lehetővé azt is, hogy a segítő szakmában hosszú távon egyáltalán munkaképes maradjon valaki. Így bírja el azt a nyomást, avagy így engedheti meg magának azt a pszichológiai luxust, hogy közel engedje magához az ügyfeleit anélkül, hogy néhány év alatt kiégne.

Gabinál olyan alapképességek fontossága is folyamatosan előtérben volt, mint például a figyelem. A figyelemnek az élet minden területén fontos szerepe van, a szociális munkában azonban döntő a jelentősége. A figyelem puszta létének (vagy nemlétének) ugyanis önálló jelentése, üzenetértéke van. Ha figyelek az ügyfelemre, beszélgetőpartneremre, az azt jelenti, hogy fontos számomra, komolyan veszem őt, és azt, amit mond. Gabinak erre is volt bejáratott szófordulata. A „ráfeszülő figyelem” kifejezést használta akkor, amikor azt próbálta körülírni, hogyan legyen jelen egy beszélgetésvezető a kapcsolatban úgy, hogy minden mást kizár, és valóban teljes figyelmével, minden porcikájával a másik gondolatvilágába igyekszik belehelyezkedni. (De nem feloldódni! – tette hozzá újra és újra Gabi!)

Kis túlzással – nem ismert tabukat. A tabuk tisztelete és a tapintat közötti különbségről azonban minden fontosat meg lehetett tőle tanulni (ehhez még huzamosabb idő szükségeltetett…).

Nem viselné el, hogy egy ilyen beszédben hosszan a „pótolhatatlanozzunk”, az „örökre velünk maradás” említésére pedig felvonná a szemöldökét, és a terem oldalából, ahol állni szokott, bekiabálna valami olyasmit, hogy: „Hagyjad már”!

Pedig ez a helyzet.

Az utolsó egy-másfél évben senkit nem engedett közel magához a szűk családján kívül. 2019 elején még ezt írta fészbukon: „Remélem, jönnek még jobb idők is, és jó sok sört megiszunk egy kellemes kerthelyiségben, mint régen, és el tudunk beszélgetni az élet kis és nagy dolgairól.”

Az efféle beszélgetéseket, illetve azt, hogy „mit szólna ehhez vagy ahhoz Lengyel Gabi”, most már kénytelenek leszünk a távollétében lefolytatni. Ebben valamit segít, hogy annyira odaadta magát nekünk, annyira együtt volt velünk, a diákjaival, hogy megalapozott sejtéseink vannak arról, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólna, de mégis nagyon-nagyon nehezített pálya lesz ez így. Lengyel Gabi piszkosul fog nekünk hiányozni!

 

 

Rész Levente búcsúsorai

megjelent a Van Esély Alapítvány facebook-oldalán 2020. június 20-án

 

Szerda este elment tanárunk és barátunk, Lengyel Gabi. Még nincs két napja. Hogy valamekkora sorsszerűségben is részünk legyen, épp együtt voltunk a halálakor, és többek közt róla beszélgettünk; Matern Évát kérdeztük, hogy mit tud róla, hogy van Gabi. Évával – aki ugyancsak tanárunk és barátunk, és második éve a munkatársunk is – a járvány előtt hetente találkoztak, aztán közbeszólt a karantén. Nincs jól, Éva most főleg ezt tudta mondani. Amikor ezeket beszéltük, Gabi már úton volt.

Hogy a summával kezdjük: mindent, amit a munkánk kapcsán tudunk, és mindent, amit a világról tudunk, egyebek mellett Gabitól tanultuk. Az egyebek alatt a Wesley János Főiskola néhai, Solt Ottilia és Havas Gábor szakvezetésével, 1993 és 1999 között működő szociális munkás képzése értendő. Bár maga a szak azóta is létezik, szereplőit és tematikáját tekintve sem nem rokona, sem nem ismerőse a 99-ben felbomló (de miért ne legyünk pontosak: igazgatói döntéssel feloszlatott) szellemi műhelynek. Ennek a műhelynek volt az egyik alakítója és összetéveszthetetlen szereplője Lengyel Gabi.

Gabit, emlékeim szerint 1995 őszén ismertük meg, a Van Esély későbbi legénységéből hárman - Breitner Péter, Répási Viki és Rész Levente – ekkor kezdtük a harmadik évfolyamot. A teljes kuratóriumunk Gabi tanítványa volt, Kelemen Gábor 95-ben másod-, Keresztes Cila első éves volt, Varga Dóra pedig egy évvel később kezdett a Wesley-n. Gabi gyakorlatot vezetett, Solt Ottiliával, Pik Katival és Sarlós Katival közösen. A harmadéves gyakorlat heti egy terepnapot és egy másik műhelynapot tartalmazott, mikor is keresztbe-kasul végigbeszéltük a terepnap élményeit és kérdéseit. Ez a heti, beszélgetős műhelynap – becsületes nevén gyakorlat-feldolgozó szeminárium - egyszerre volt team, szupervízió, módszertani kurzus és társasági esemény. Szabálytalan alakzatban, fürtökben ültünk az akkor még épülőfélben lévő főiskolai épület valamelyik félkész termében, együttlétünk pedig látszatra semmiben sem hasonlított egy felsőoktatási kurzusra. Szabad volt felállni, helyet cserélni, ablakot nyitni és zárni, kávét tölteni, rágyújtani, idegesen járkálni, beleszólni és belekérdezni – minden szabály és körülmény a beszélgetésnek volt alárendelve. Tárgyunkon túl észrevétlenül tanultunk kérdezni és érvelni, vitázni, és csendben maradni – címke és ideológia nélkül, kimondatlanul tanították mindazt, amit vitakultúrának és/vagy nagy általánosságban demokratikus diskurzusnak hívnak. Ennek a tanterven túli tanításnak talán Gabi volt a legnagyobb mestere.

Rendre kaptunk írásos feladatokat, ezekre Gabi sokszor a beadott dolgozattal azonos terjedelemben válaszolt. Három oldal beadvány, három oldal kritika – és édes istenem, milyen kritika! Mondatonként szedte szét az érvelésünk. „Csak azt írd le, amit tudsz, ha tudod, honnan tudod, tessék pontosan leírni, a vélemény legyen vélemény, a tény meg tény, tessék szétválasztani. Úgy írd le, hogy a kezébe lehessen nyomni annak, akiről írod.” Ilyen és ehhez hasonló széljegyzeteket fűzött minden egyes sorunkhoz, majd – miután a beadvány írója már egészen összetöpörödött az értékelést olvasva – a végére odabiggyesztette, mint egy mellékesen, hogy „máskülönben kiváló dolgozat, ötös.” Ha elsőre soknak is tűnt Gabi szőrözése, valójában sosem szőrözés volt. Minden egyes megjegyzésnek oka és súlya volt, és mélyen igaza volt mindegyik felvetésében. Mi pedig, anélkül, hogy észrevettük volna, megtanultunk írni, írva gondolkodni és gondolkodva írni. Ez az egész pedig nagyban jellemző volt Gabira: sokszor tűnt soknak, élőszóban pláne, sokszor volt látszatra túl hangos, túl szenvedélyes, majdhogynem dagályos, nemegyszer karcos, mégis oka és súlya volt mindegyik szavának, mindegyik gesztusának. Valójában minden, amit Gabi mondott vagy csinált, eszközeiben gondosan megválogatott és jelentőségteli volt.

Fentiek talán sejtetik, hogy milyen lehetett a megismerkedésünk Gabival. Hát: nem volt egyszerű. Elsőre egészen egyszerűen megijedtünk tőle, de legalábbis tanácstalanul méregettük: nem nagyon értettük a gesztusait, a tempóját, a hőfokát, és azt a borzasztóan intenzív, túlburjánzó jelenlétet, ahogy azonnal szenvedélyes reakcióba lép a körötte lévő világ jelenségeivel és szereplőivel. Mert Gabi ilyen volt: rögtön reakcióba lépett mindennel és mindenkivel, ami/aki körötte van. Aztán – talán néhány hét után – nem is tudom mi történt, talán a tempóját szoktuk meg és vettük fel, vagy csak egészen egyszerűen meghallottuk, hogy mit is mond az elsöprő narrációja közepette – nagyon gyorsan illant el minden idegenkedés vele kapcsolatban. Onnantól kezdve imádtuk. És nem csak testületileg, hanem egyen-egyenként, Gabi ugyanis mindenkihez személyesen kapcsolódott. A személyiség és a személyesség szerepe pedig abban a szakmában, amit épp tanultunk, kardinális. Gabi sokszor mondta, hogy ő nem konyít a segítő szakma módszertanához, ő szociológus, ilyen csili-vili dolgokhoz, mint teszem azt a családdinamika, semmit nem ért, legyünk szívesek rendesen bejárni Bányai Emő órájára. Közben meg azt hiszem, a segítő kapcsolatok személyességéről tőle tanultunk legtöbbet, lévén ő mindenféle módszertan nélkül, személyében hozta mindazt, amit erről tudni lehet. A szabad, demokratikus légkör, a gyengébbet felemelő, szimmetrikus, partneri viszony az egész régi Wesley és minden kedves tanárunk sajátja volt, mindebben viszont azt hiszem, Gabi jött hozzánk a legközelebb.

Ezzel kapcsolatos, amit az államvizsgánk után mondott: gyerekek, felejtsétek el ezt a sok faszságot, és csináljátok szívből. Szép mondat, pláne úgy, hogy Gabi tudta a legjobban, hogy semmilyen faszságot nem tanultunk a négy év alatt, minden egyes tantárgy és tanegység remekül felépített volt, válogatott előadókkal. A dolgokkal való viszonyának viszont pontos térképe volt ez az útravaló. Gabi bármit olvasott és bármit tanult, a személye részéve tette azt és a személyiségével átitatva adta tovább. Szívvel, ahogy ő mondta. Az államvizsgát viszont végigszurkolta velünk, nem ült be a bizottságba, hanem kint a dohányzóban masszírozta a várakozókat, velünk várt és velünk izgult, amíg az utolsó diák is lefelelt, láncdohányozva, borzasztó poénokkal oldotta a feszültséget. „Mi van gyerekek, de ki vagytok öltözve, öltöny, kiskosztüm, hová jöttetek, diszkóba?” Hát igen: öltöny és kiskosztüm – hasonló bűnökkel ő maga sosem volt vádolható. Mindig farmerban, pulóverben, nyűtt esőkabátokban járt, rövidre nyírt lelenc-frizurával, a vállán minden alkalommal egy vászontáska lógott, kéziratokkal, vaskos életútinterjúk szóról-szóra legépelt példányaival, legkevesebb három kiló, gyűrött papírral. Régi, fiatalkori fényképein világszép volt, de nem hiszem, hogy különösebben érdekelte volna bármilyen külsőség. Ha ilyen tekintetben nemtörődömnek, vagy nagyvonalúnak is tűnt, intellektuális kérdésekben pont az ellentéte volt a fentieknek. A legaprólékosabb, engesztelhetetlen figyelemmel kísért olyan mozzanatokat is, ami felett a legtöbbünk szeme átsiklik – vagy legalábbis a vele való találkozásig átsiklott. Mikor interjúzni és kérdőívezni mentünk külső-ferencvárosi, telepi lakásokba, leordította annak a társunknak a fejét, aki nem tudta megmondani, hogy milyen volt a padozat a meglátogatott lakásban. Vagy: „nem tudod, mivel fűtenek? Édes gyerekem, ha nem tudod, mivel fűtenek, nem tudsz róluk semmit. Nem tudod, mi volt az apai nagyapa foglalkozása? Nahallod.” Gabi nem csak aprólékos figyelemmel, de igazi szenvedéllyel is viseltetett az anyagias tények, a reáliák iránt. Persze, a Kemény-iskola mindegyik képviselője hosszasan és érzékletesen mesélt nekünk erről, Gabiban viszont valami fékevesztett vadászszenvedély is égett ugyanezen dolgok iránt. Ha velünk jött hasonló helyzetbe, volt, hogy benézett a család hűtőjébe, vagy a rezsón a fazékba. Egészen egyszerűen tudnia kellett, tudni kellett a megismerni vágyott élet minden jelentőségteli vonásáról. A padozat, a fűtés, a hűtő tartalma, a szerdai ebéd, a nagyapa foglalkozása, vagy vallása – mindezek jelentőségét Gabi nem csak elmondta, hanem effektíve meg is mutatta.

Mindent, amit a munkánk kapcsán tudunk, és mindent, amit a világról tudunk, egyebek mellett Gabitól tanultuk. Azt, hogy hogyan bánjunk ezzel a tudással, azt elsősorban és leginkább Tőle.

2010-ben a Van Esély tizedik születésnapján szakmai napot tartottunk, volt filmvetítés, előadás, beszélgetések. Gabi oldalt állt, néha félhangosan beleszúrt egy-egy megjegyzést, emlékszem, egymásra néztünk: már megint igaza van. Ő vágta fel Babett meglepetését, az alapítvány logójával díszített tortát.

Nyáron húsz éves lesz a Van Esély, egyen-egyenként pedig olyan idősek vagyunk, mint Gabi volt, amikor tanított minket. A Van Esély műhelyein, esetmegbeszélőin igyekszünk azokat a szempontokat azzal a szenvedéllyel továbbadni, továbbmesélni, ahogy tőle hallottuk. De nem is tudunk máshogy tenni, belénk égett, ilyenek lettünk. Beszélünk padozatról, fűtésről, ebédről. Beszélünk Gabiról.

 

 

Tatár Babett búcsúbeszéde

elhangzott 2020. június 23-án

 

Gabival először akkor találkoztam, amikor a Wesley-re átjelentkezve felvételi vizsgát kellett tennem. A Dankóban, a tanáriban arról faggatott, hogy a hajléktalan férfi, akivel interjút csináltam a veszprémi vasútállomáson, hogy nézett ki, milyen volt a haja, hogy volt felöltözve és milyen szatyor volt a kezében. Gabi volt az utolsó, akinél vizsgáznom kellett aznap, túl voltam már Havas Gáboron, Győri Péteren – nem túl fényesen, de azt éreztem, talán menni fog ez, és akkor jött Gabi – fogalmam sem volt ki ő – és azzal nyúzott, hogy „de milyen szatyor volt nála?” Azt hittem szórakozik. Most tényleg, miért nem beszélünk az interjúról? Olyan büszke voltam rá, hogy én – sokakkal ellentétben – nem ismerőssel, meg rokonnal csináltam interjút, hanem találomra kimentem az állomásra, és leszólítottam egy rendszeresen ott éjszakázó férfit, hogy beszélgetne-e velem. Az interjú se lett annyira rossz …  – erre ahelyett, hogy mindezt elmondhatnám, arról faggat, hogy milyen szatyor volt a kezében?

Akkor még nem tudtam, hogy még hányszor, hányféle helyzetben fogok Gabinak arról mesélni, hogy mi volt az asztalon, mi főtt a gázon, volt-e függöny az ablakon… és hogy milyen büszke lesz rám, amikor végre egy interjús helyzet után tűpontosan tudom majd felidézni, milyen hangszínnel, érzelmekkel beszélt valaki a lányáról, apjáról vagy épp a főnökéről.

Bár én azt éreztem, tök dühös rám, mert nem tudom felidézni annak a férfinek a szatyrát, de azért átvettek. Kaptam egy levelet – Gabi szerepelt aláíróként – hogy mehetek a nyári szociotáborba, Bázakerettyére, benne volt miket hozzunk magunkkal, és az is, hogy „ne öltözzünk turistásan”. Legalább egy fél órát forgattuk a levelet anyámmal, és próbáltuk értelmezni az utasítást. Azt hiszem, sikerrel vettem az akadályt, mert egyszer sem szólt rám, hogy nem megfelelő a ruházatom, amikor reggelenként elindította a napot a helyi kocsma egyik asztalánál ülve, kiosztva az aznapi feladatot.

Nem volt egyszerű megszeretnem őt, de mire megértettem, hogy a hév és düh, ami olyan gyakran felszínre tör belőle egyszerűen őszinte, sallangmentes és mindig minden helyzetben végletekig következetes kiállás a szegények, jogfosztottak, kisemmizettek, gyengék mellett, addigra megérett a ragaszkodásom is hozzá.

A tanárom volt, és nem csak a főiskolán. Követte a munkámat is, örült, ha megosztottam vele bármit: a székelyudvarhelyi cigányoknál töltött tanulmányút beszámolóinak éppúgy örült, mint amikor a gyerekeimről küldtem neki képet.  Nagyon fog hiányozni és nagyon szeretném, ha még sokat hallhatnám a szájából: drága Babettám…

 

 

 

 

gallery/gabi2

Lengyel Gabira emlékezünk

2020. június 17-én, hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Lengyel Gabriella szociológus, a SZETA alapító tagja, a Wesley János Főiskola Szociálismunkás-képző szakjának egykori docense, kedves barátunk és tanárunk.

Gabira emlékezik Kőszeg Ferenc, Breitner Péter, Rész Levente és Tatár Babett.